A Falco-Vulcano Energia KC Szombathely irányítója mesélt karrierjéről.
A szombathelyi sport egyik legnagyobb állócsillaga, Perl Zoltán érkezett az Illés Akadémiára, ahol a Kollégiumi Esték vendégeként beszélgethettünk vele.
Az év magyar kosárlabdázója címet kétszer is elhódító irányító „természetesen” focirajongó.
Sokszor nézek labdarúgást, már 6 éves korom óta az Internazionale szurkolója vagyok. Legelőször a színösszeállítás tetszett meg, azóta pedig őrült rajongónak számítok. A koronavírus kirobbanása előtti utolsó milánói derbin ott lehettem: az AC Milan már 2–0-ra vezetett a félidőben – ekkor azt mondtam, hogy többet nem jövök – ám szünet után négyet rúgott az Inter és fordított. Életre szóló élmény volt.
Sokak célja, hogy már 18 éves a felnőttek között szerepeljen. Ez neked megadatott. Te hogyan kezdted el a kosárlabdát?
Szerencsés voltam, mert Szombathelyen nagyon jó képzést kaphattam már 7 éves koromtól. Anyukám profiszinten, apukám hobbiból kosarazott. Az utánpótlás ranglétrát itt jártam végig, U14-től a korosztályos válogatott tagja voltam. 17 évesen felkerülhettem a Falcoba – nagyon jó generáció tagja lehettem, sokak meghatározó szerepet töltöttek és töltenek be az NB I-ben, vagy van, aki már külföldön. Szerencsések voltunk, mert Kálmán László – aki a példaképem – akkor még játszott a szombathelyi együttesben.
Barátságok is köttettek az utánpótlás-csapatban.
Azóta is ez a szűk 10 fő adja a baráti körömet. A mai napig összejárunk. A közös sportsikerek és a kudarcok is összehoznak bennünket.
Csapatjáték a kosárlabda és a labdarúgás is. Mire elég ebben az egyén tehetsége?
A legfontosabb teendő a munka. Rám azt mondták, hogy tehetséges vagyok, de mégsem emelkedtem ki igazán, ugyanis későn érő típus voltam. A társaim erősebbek, magasabbak voltak: 14 éves koromtól tettem bele még több plusz munkát, így a tehetséget szorgalommal kiegészítve érhettem el az NB I-et. Az iskola is mindig fontos volt, ami mellett pedig a pihenés és a kosárlabda határozta meg az életemet.
Az utánpótlásban való szereplés a felnőtt sportra nevel.
UP-bajnokságokban sosem nyertünk bajnoki címet, a Kecskemét mindig megvert bennünket. Viszont tőlünk sokan kikerültek és az NB I-be vagy a válogatottba jutottak, míg náluk ez a legritkább esetben fordult elő. Nem fontos, hogy UP-bajnoki címet nyer-e egy-egy fiatal, a lényeg az, hogy az utánpótlás-nevelés felkészítsen a felnőttek közötti sportra. Egy up-válogatott meghívó csak visszajelzés: rang, amit ki kell érdemelni, de ennek megfelelően kell edzeni és játszani.
Említetted, hogy Kálmán László a példaképed.
El lehet lesni tőle a mozdulatokat, de nagyon fontos az emberi oldal is. Kálmán László mellett a szüleim is a példaképeim. Mind sport-, mind emberi oldalról rengeteget kaptam tőlük.
20 évesen már a következő álmod valósulhatott meg. Légiós lettél egy topbajnokságban, Olaszországban.
Amikor felkerültem a Falcoba, ott szerettem volna minél jobban teljesíteni. Nem gondolkodtam a légióslétben, csak és kizárólag az adott pillanatban való jó játékra koncentráltam. 20 évesen azért vágtam bele az olasz kalandba, mert ilyen helyre hosszú-hosszú ideje nem igazolhatott magyar játékos. Szicíliában egy kisvárosban találtam magam. Megkönnyítette a beilleszkedést, hogy beszéltem angolul – 12 légiós volt a csapatban. Amikor másfél év múlva elkerültem Trevisoba, ott csak egy idegen volt, így ott olaszul kellett beszélni. Az érvényesülésemhez a nyelvismeret nagyban hozzájárult. Számomra nehéz volt, hogy a családommal 3-4 havonta találkozhattam csak. Hiányoztak a magyaros ételek is, az otthoni koszt. Az olasz kosárlabda akkoriban azonban sokkal magasabb szinten járt, mint a magyar – az ottani edzésmunka a mai napig hasznos számomra.
Hogyan látod az akadémiai rendszert, hiszen ez több sportágnak is a sajátja?
Labdarúgásban úgy tűnik, hogy beérett a munka. Kosárlabdában még a fejlesztési folyamat zajlik. Magyarország az utánpótlás-nevelés nincsen lemaradva a déli államoktól – játszottam Spanyolországban is, így betekintést nyerhettem abba a világba is –, sőt, úgy látom, hogy náluk jobb helyzetben vagyunk kosárlabdában.
Milyen címeres mezben játszani? Mennyire fontos a hazánkat képviselni?
Nem klisé az, hogy ez a legfontosabb egy sportoló számára. Láthattuk, mennyien ünnepelték a magyar labdarúgó-válogatottat egy-egy siker után. A sportnak nagy szerepe van az emberek életében. A kosárlabda nincsen ennyire szem előtt, de mi is kétszer voltunk Európa-bajnokságon, ami korábban 19 évig nem sikerült. Megtiszteltetés és óriási érzés kifutni a telt házas csarnokokban. Hasonlóságot vélek felfedezni Marco Rossi és Ivkovics Sztojan között is: azt látom, hogy azért sikeres a magyar válogatott, mert kisegítik-kisegítjük egymást, szervezettek és egységesek vagyunk – igaz ez a labdarúgásra és a kosárlabdára is. A csapatsportban ez kell. Az igazán jó eredményeket a nagybetűs csapat éri el.
Mit jelent a népszerűség számodra?
A szombathelyi kosárlabdázás most éli aranykorát. Nagyon jó Falco-játékosnak lenni. Sikeréhes és tettrekész a keret, a szakmai stáb és a vezetés is. Négy éve először jutottunk be a Bajnokok Ligájába, azóta pedig folyamatosan ott vagyunk – ez futballban talán az Európa Liga-szintnek felel meg. Tavaly eljutottunk a legjobb 16 közé, ami idén nem sikerült. Van esélyünk 2023-ban is a bajnoki címre, és ezzel együtt a BL-indulásra is.
Mindig fontos kérdés az étkezés és az alvás. Hogy állsz ezekhez a témákhoz?
Reggelire fontos, hogy szénhidrátot együnk, ebédre tulajdonképpen nincsen megkötés – otthon nagymamám és anyukám főztje vár rám – estére általában hideget eszem. Meccsnapon húsleves és csirke, illetve rizs a menü. Különböző vitaminokra és táplálékkiegészítőre van szükség az intenzív terhelés miatt. Szerencsés vagyok, mert gyerekkorom óta sok-sok zöldséget és gyümölcsöt fogyasztok. Az alvásra nagyon odafigyelek, mert az átlagnál magasabb az alvásigényem. Fél 11-kor legkésőbb lefekszem, sokáig alszom – fontos, hogy meglegyen a pihenés és a terhelés megfelelő aránya.
Mennyire kell alárendelni egy-egy játékos saját tudását a csapatnak?
Összetett témáról van szó. Az a jó, ha van egy egyensúly. Van, amikor szükség van az egyéni villanásra, arra, hogy valaki a hátára vegye a csapatot – azonban ezt nem szabad túlzásba vinni, nem lehet minden helyzetet elönzőzni. Minél több egyéni képzéses munka jelenthet előrelépést, de nagyon fontos, hogy a fizikális képzés is egyenértékű legyen ezzel, ugyanis a csapatsportágak ebbe az irányba tendálnak. Amikor felmegy az ember a sportpályára, csak az a cél lebeghet előtte, hogy a maximumot adja ki magából. Példát mutatni a játéktéren és az életben is kell – csak úgy lehet eredményt elérni, ha alárendeljük magunkat a sportágnak.
A beszélgetés után átvették a szót a lányok és a fiúk, ők kérdezték a válogatott kosárlabdázót – volt szó rekordot jelentő pontszerzésről, menedzserről, sérülésről és mentális háttérről – és természetesen nem maradtak el a fotók sem Perl Zoltánnal. A válogatott irányító tanácsot is adott, miszerint nem csak a fellegekben járhatunk a pályafutás során, hanem történnek rossz dolgok is – ez utóbbiakból fontos tanulni, talpra állni pl. egy sérülés után és lelkiekben megerősödve visszatérni a pályára.
