Kifejezetten nehéz kezdés után határozottan jól szerepelt akadémiánk U14-es csapata a korosztály kiemelt országos bajnokságában. A visszatekintésre Szűcs János vezetőedzőt kértük meg.
Összességében pozitívnak értékelném ezt az egész szezont. Az mindenképpen jó ötlet volt az MLSZ részéről, hogy egy olyan zárt bajnokságot írt ki, ahol a tíz elit akadémia együttesei egymással tudtak versenyezni. Nagyon színvonalas, jó iramú mérkőzéseket tudtunk játszani, melyek komoly fejlődési lehetőséget hordoztak magukban. Ez igaz a csapatra, és az egyénekre is. Ami a mi teljesítményünket illeti: eléggé rosszul kezdtük a pontvadászatot, még pedig hat vereséggel. Ám én akkor is hittem az elvégzett munkában. Ezek a gyerekek pedig bebizonyították, hogy komolyan lehet rájuk számítani. Ezen kívül fontos, hogy hét-nyolc olyan játékosunk van, akik karakterek, egyéniségek, és mi ilyeneket keresünk a mai modern futball és ezen belül a magyar labdarúgás számára.
Az Illés Akadémián, miként a többi utánpótlás-nevelési centrumban is, a játékosok fejlődése élvezi a prioritást. Ebből az aspektusból nézve hogyan lehetne összegezni az elmúlt időszakot?
A csapatunk abban a stílusban játszott végig, ami az Illés Akadémiára jellemző. Az együttesünkön belül megpróbáltuk megtalálni mindenki számára azt a pozíciót, amelyben a legjobb teljesítményre képes, és a legtöbbet tudja fejlődni. Ez nem egy egyszerű feladat, mivel növésben vannak a gyerekek. Azt gondolom, hogy mind technikailag, mind biztonságban rengeteget léptek előre. Én biztonságon azt értem, hogy a srácok valamennyi mérkőzésen meg merték csinálni azt, amiben erősek. Igazából a rossz kezdés után azt tűztük ki célként, hogy egy kreatív, kombinatív támadójátékot játszunk és az ebből adódó több helyzetből, minél több gólt szerezzünk. Ebben fejlődtünk talán a legtöbbet. Ezt bizonyítja a tabella és a gólkülönbség is. Az ősszel ebben még nem voltunk annyira erősek, de tavaszra ez is változott, pedig nálunk nem volt olyan játékos, aki ebben kiemelkedett volna. A találataink szépen eloszlottak a srácok között.
A gyengébb kezdés után a bajnokság végén alig maradtatok le a dobogóról. Nem volt ez csalódás a számotokra?
Szerintem így is jó lett a bajnokság vége. Természetesen szerettünk volna érmes helyen végezni, de amilyen mélységekből indultunk, ebben a szereplésben talán csak mi hittünk. Álltunk a harmadik helyen és akár még a második pozícióban is zárhattunk volna, de az utolsó meccsen a Győr egy kicsit megtréfált minket. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy az a bizonyos pohár félig tele van, és nem félig üres. Úgy vélem, hogy az ETO ellen a csapat bizonyította, hogy óriási mentális ereje van. Ennek pedig az egyik legfontosabb tényezője a csapaton belüli kohézió. Nagyon sokan barátok egymással. Ez pedig minden bajon átsegített bennünket. Az utolsó meccsen a győriek két-három góllal is vezettek, de mégis képesek voltunk felállni. Ezt én hatalmas fegyverténynek érzem.
Az általad említett egyéniségekről sok mindent elárul az, hogy többen is „feljátszottak” az U15-be. Sőt, az U16-ba is.
Úgy gondolom, hogy talán ez az egyik legnagyobb elismerése annak a munkának, amit a srácokkal végzünk. Az pedig külön öröm, hogy ezek a gyerekek a felsőbb korosztályokban is húzóemberek tudnak lenni. Az U15-ös csapatban három játékosunk is folyamatosan kezdőként szerepelt, szinte a vállukon vitték a gárdát. Én erre nagyon büszke vagyok.
Voltak olyan mérkőzések a bajnokságban, amelyek valamiért nagyon megmaradtak benned?
Ősszel az MTK elleni hazai győzelem a Haladás Sportkomplexumban nagyon kellett ahhoz, hogy elinduljunk a jó irányba. A kulcsmeccs viszont szerintem a Puskás Akadémia 4–3-as legyőzése volt, amikor a Rohonci úton 1–3-ról sikerült fordítanunk. Nagy segítség volt a számunkra, hogy többször is tudtunk a stadionban játszani. Köszönet azoknak, akik ezt lehetővé tették a számunkra, mert valamennyiünknek óriási élmény volt minden ilyen alkalom. De én úgy érzem, hogy nekünk az összes meccsünk kulcsmeccs volt, mert mindig szenvedéllyel, szívvel-lélekkel játszottuk az akadémiánkra jellemző megalkuvás nélküli támadófocit. Soha nem taktikáztunk, soha nem igazodtunk az ellenfélhez, mindig megpróbáltuk a saját játékunkat játszani.
Mennyire nehéz a búcsú a srácoktól?
Nyilván nehéz szívvel engedem el őket, mert nagyon hozzám nőttek. Az utolsó mérkőzés után el is érzékenyültem. Nehéz a búcsú. Megmondom őszintén, hogy nagyon sok korosztállyal dolgoztam már, de kevés olyan csapatom volt, ahol a játékosok és az edző ennyire egymásra találtak volna. Hiszek abban, hogy a későbbiekben majd úgy emlékeznek erre az időszakra, mint ami sokat segített a pályafutásukban. Büszke vagyok arra, hogy velük dolgozhattam. Sok sikert kívánok nekik!
Végezetül: ha minden igaz, akkor állandó stábod ugyan nem volt, mégis nagyon sokan segítették a munkádat.
Az tény, hogy hivatalos stábom nem volt, de tényleg nagyon sokan jöttek önzetlenül segíteni. Ebben talán az emberi kapcsolatoknak is komoly szerepük volt. Nagyon köszönöm a Varga Rolinak, a Biegner Daninak, a Németh Gacának a Szarka Tirinek, a Söptei Mártinak, valamint a Kránitz Beusnak a munkáját. De például a Tóth Miki is egyszer-egyszer besegített az egyéni képzésbe. Nagyon jó érzés, hogy ennyien szerettek velem dolgozni annak ellenére is, hogy állandó stábom lényegében nem volt.
