Az Illés Akadémia női U19-es csapata szombaton, hatalmas küzdelemben, tulajdonképpen egy „bajnoki döntőben” 1–0-ra legyőzte a Ferencvárost és megszerezte akadémiánk női szakágának első bajnoki címét. A mérföldkőnek tekintendő siker után a főszereplőket faggattuk.
Az FTC-Telekom elleni találkozó egyetlen gólját – újabb érintés nélküli szögletből – szerző Csejtei Emília, aki pár nap múlva ünnepli születésnapját, így egy igazán szép ajándékot már mindenképpen kapott, a 28. percben csavarta a labdát a vendégek hálójába:
Óriási büszkeséget érzek, mert nagyon nehéz év, nagyon nehéz hónapok vannak mögöttünk. Minden meccsen egymásért küzdöttünk, egy hajóban eveztünk és egy cél lebegett a szemünk előtt. Az összes nehézségen csapatként emelkedtünk felül, és persze a stáb és a többi ember segítsége nélkül ez nem valósulhatott volna meg. A Fradi elleni mérkőzésen is megmutatkozott, hogy mennyit jelentünk egymásnak, egy emberként küzdöttünk, hajtottunk. Természetesen nagyon örülök, hogy góllal segítettem a csapatot, hogy szögletből sikerült betekernem a labdát a kapuba, de ez a lányok nélkül mit sem ért volna, mert óriásit dolgozott mindenki mezőnyben. Köszönjük azoknak, akik bármilyen formában segítettek minket, köszönöm, hogy ennek a csapatnak a tagja lehetek. We are the champions
– zárta gondolatait stílusosan korosztályos válogatott játékosunk.
Németh Adél a döntőben középpályásként, valamint belső védőként is extra teljesítményt nyújtott. Adél elmondta, igyekeztek a lehető legjobban felkészülni a vendégek veszélyes „fegyvereiből”, ennek pedig meg is lett a gyümölcse.
Úgy gondolom, mindenki nevében mondhatom, hogy nagyon izgatottan vártuk ezt az összecsapást. Egész héten erre, a bajnoki döntőre készültünk és gyakoroltunk. Kielemeztük a Fradi pontrúgásait, labdakihozatalait, valamint támadásépítéseit. Azzal tisztában voltunk, hogy nagyon nehéz, kemény mérkőzés vár ránk, ahol sok lesz a párharc, az ütközés. Ez így is lett, és azt gondolom, nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, mindkét csapat tud ennél szebben is játszani, de a tét rányomta a bélyegét a mérkőzésre. A szívünk vitt minket előre, igazi csapatként küzdve sikerült megszereznünk a bajnoki címet. Az egész idényben kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtottunk, a hajrá pedig nem is lehetett volna izgalmasabb. Három mérkőzéssel a vége előtt tudtuk, hogy csak abban az esetben lehet miénk az aranyérem, ha mind a három mérkőzésen győztesen hagyjuk el a pályát, ráadásul volt, hogy az sem volt mindegy, milyen arányú sikert aratunk. Ez nyilván nem voltak könnyű feladat, de éppen az ilyenek teszik még erősebbé a közösséget. Nagyon örülök, hogy tagja lehetek ennek a nagybetűs csapatnak
– összegzett Németh Adél.
Az első félidőben nagyszerűen játszó Kránicz Viktória a mérkőzés egyik szombathelyi hőse, aki a játékrész hajrájában Madarász Laurával összefejelve fejsérülést szenvedett. Viki kemény lány, ha a pályára vissza nem is térhetett, a lefújás után már társaival ünnepelt.
Meglehetősen hektikus szezonunk volt, keveset tudtunk úgy igazából együtt készülni, de a szezon végére, amikor a legfontosabb volt, tényleg nagyon összekovácsolódtunk. Bíztunk egymásban, ott segítettük egymást, ahol tudtuk, és ha esetleg valami probléma volt, azt megbeszéltük, nem tartottuk magunkban. Ez nagyban hozzátett ahhoz, hogy most arról beszélgessünk, hogy bajnoki címet ünnepelhetünk. Ha visszatekintek az elmúlt két-három hétre, álmomban sem kívánhattam volna ennyire kemény, érzelmekkel teli, de mégis izgalmas befejezést. Ehhez a sikerhez nem csak tizenegy ember kellett, aki épp a pályán volt, ehhez mindenkire szükség volt, aki egy kicsit is hozzátett ahhoz, hogy eljussunk idáig: az összes játékos, aki pályára lépett, aki keretben volt, a stáb, a mentáltrénerek, a külső emberek bíztató szavai, a vezetőség, ők mind-mind rengeteg munkát tettek ebbe az egészbe, amit mi a mérkőzések alatt próbáltunk visszaadni, viszonozni. Ami a sérülésemet illeti, az első félidő vége felé sajnos összefejeltem az ellenfél játékosával. Először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, hiszen ilyen ütközések minden meccsen vannak, de pár méter séta után hasító fájdalmat éreztem a fejem tetején, majd még ezután is csak a társaim szavára lettem figyelmes, akik mondták, hogy üljek le, mert vérzik a fejem. Bizakodó voltam, hogy tudom folytatni, vissza is álltam a játékrész utolsó négy-öt percére, de a szünet után már nem tudtam velük kivonulni. Azt tudtuk, nem lesz egy sétagalopp, de minden csapatrészben kompaktak voltunk, szűken védekeztünk, és folyamatosan kisegítettük egymást, ha arra volt szükség. Óriási csapatmunka volt az egész idény, nagyon büszke vagyok, öröm volt ennek a csapatnak a kapitánya lenni
– mondta Viki.
