Németh Árpádné 1993-ban alapító tagja volt a Viktória FC-nek, tizenegy évvel később pedig bajnoki címet ünnepelhetett a klubbal. Magdival annak apropóján beszélgettünk, hogy ezúttal már a kicsik útját egyengeti, s megpróbálja nekik átadni mindazt, amit a rendkívül gazdag, pályán eltöltött évek alatt tanult és tapasztalt.
Mikor, és hogyan fertőzött meg a labdarúgás szeretete?
Hárman vagyunk testvérek, két bátyám van, és mivel én voltam a legfiatalabb, nagyon sokszor fordult elő, hogy ők vigyáztak rám, velük töltöttem a szabadidőmet. Amikor ők focizni mentek, és engem is vittek magukkal, tulajdonképpen választhattam, hogy leülök, és nézem őket, vagy pedig én is beállok. Utóbbi mellett döntöttem, onnan pedig már nem volt visszaút.
A Sylvester János nyomda együttesével aztán kezdetét vette egy nagyon szép pályafutás.
1980 decemberében az újságban megjelent egy cikk, hogy a Sylvester János nyomda lányokat keres, mert szeretne a női bajnokságban, a legjobb budapesti csapatokkal együtt indulni. A toborzó az Entzbruder Dezső Gimnázium és Szakközépiskolában volt, ahova én is elmentem, és így kerültem a Gergácz Zoltán vezette csapathoz. Az a korszak sajnos véget ért, de aztán elindult valami egészen csodálatos történet.
Méghozzá 1993-ban…
Az az év egy olyan dolgot hozott el az életembe, amiről korábban csak álmodni mertem. Ez akkor valóság lett, a hozzám hasonlóan futballimádó lányok számára megalakult a Viktória FC csapata. A név jelentése győzelem, mi pedig nyerni szerettünk volna, így hát nem volt véletlen a választás. Sok mindenen keresztülmentünk, de mindig voltak céljaink, amikért küzdöttünk. 2004-ben aztán első, sőt azóta is egyetlen vidéki csapatként felléphettünk a bajnoki dobogó legfelső fokára, ami mindegyikünk számára fantasztikus dolog volt. Markó Edina játékos-edzőként is nagyszerű közösséget alakított ki, a szívünk vitt minket előre, aminek meg is lett a gyümölcse.
Most pedig újra a Viktória FC kötelékében vagy, immár az utánpótlás, a Bozsik-programban részt vevő korosztály edzőjeként.
A lelkem egy darabja mindig is a csapaté maradt, és most eljött az idő, hogy visszatérjek ide. Szeretnék segíteni a lurkóknak, akik ezt a csodálatos sportágat választották. Nagyon örülök, hogy újra ehhez a családhoz tartozhatok, és egy biztos, hogy mindent megteszek a gyerekekért.
Mi az, amit legfőképp át szeretnél adni a jövő generációjának?
A legfontosabb talán az, hogy soha ne adják fel. Biztosan lesznek olyan időszakok, amikor nem minden úgy alakul, ahogy azt szeretnénk, de ezeken túl kell lépni, át kell rajtuk lendülni, és tovább küzdeni a kitűzött céljainkért. Ezen kívül a pályán eltöltött évek alatt szerzett tapasztalataimmal, tanácsaimmal próbálom őket segíteni. Úgy gondolom, hogy felelősséggel tartozunk ezekért a gyerekekért, ez pedig egy csodálatos feladat, amit – nagyon remélem – még sokáig csinálhatok.
