Akadémiánk egykori növendékei közül többen nem a profi labdarúgás berkein belül találták meg boldogulásukat, hivatásukat. Közéjük tartozik dr. László Levente, aki a Pécsi Tudományegyetem elvégzése után a gyógyításnak szeretne élni. Persze emellett azért amikor csak ideje engedi, futballmezt ölt magára.
Annak ellenére, hogy jómagam az 1992-es korosztályhoz tartozom, nem az Illés Akadémia megalakulásakor kerültem az utánpótlásképző centrumba. Nálam a tanulás élvezte a prioritást, ezért leginkább arra összpontosítottam. Szombathely oktatási szempontból kiemelkedő iskolájába, a Bolyaiba jártam. Ám 2010-ben azért én is eltöltöttem egy esztendőt az Illésen.
Milyen út vezetett az akadémiánkig?
A Lurkóban kezdtem el öt évesen focizni. Ott szerettem meg ezt a csodálatos sportágat, ami nem volt nehéz, mivel a remek edzők mellett olyan társaim voltak, mint például Kiskokó, avagy éppen Jagodics Márk. Velük egyébként később az kadémián is együtt játszhattam. A két egylet között szép időszakot töltöttem el a Haladás utánpótlásában is.
László Levente 2010-ben az Illés Akadémia mezében
Milyen emlékeket őrzöl az Illés Akadémiáról?
Nem voltam ott túlságosan sokáig, mert felvettek a Pécsi Tudományegyetemre. Ennek ellenére nagyon sokat fejlődtem az Akadémián. A nívós szakmai munka mellett a rengeteg tehetséges srácra emlékszem. Nem véletlen, hogy közülük sokat eljutottak az NB I-be, sőt a felnőtt válogatottba is.
A te pályafutásod hogyan alakult?
Amikor elkezdtem Pécsett az egyetemi tanulmányaimat, az ottani NB III-as csapatban futballoztam. Nem ment rosszul a játék, de sajnos a sérülések sem kerültek el. Az első év végén döntöttem úgy, hogy a továbbiakban amatőr szinten focizok csak tovább. Ebben jelentős szerepe volt annak, hogy megismertem a későbbi feleségemet és a tanulás, család, labdarúgás hármasból az utóbbiról mondtam le. Persze nem teljes egészében.
Ezt hogyan kell érteni?
A futball egy életre szóló szerelem. Az egyetem elvégzése után lehetőséget kaptam arra, hogy a magyar orvoslabdarúgó válogatottban szerepelhessek. Az egyik csapattársamnak köszönhetem azt, hogy a hivatásomon belül az urológia felé orientálódjak. Amúgy a megyei I. osztályban rendszeresen játszom. Most Pécsett, hamarosan pedig Lukácsházán szeretnék focizni. Ez remek felkészülést jelent számomra a minden évben megrendezésre kerül orvoslabdarúgó világbajnokságra.
Nem bántad meg a korábbi döntésedet?
Egyáltalán nem. Van egy csodálatos családom. Tavaly született meg a kislányunk, Emília, de akarunk egy trónörököst is, aki esetleg a focipályán mutatná meg azt, hogy a vér nem válik vízzé. Emellett pedig nagyon szeretem a hivatásomat. A szombathelyi Markusovszky Kórházban szeretnék hosszabb távon dolgozni, gyógyítani. És ahogy említettem, a labdarúgástól sem tudtam elszakadni.
Mennyire követed figyelemmel az egykori társaid pályafutását?
Természetesen képben vagyok velük kapcsolatban, de figyelem a fiatalabbakat is. Örülök annak, hogy Németh Márió és Gyurján Marci is komoly sikereket ért el. De szurkolok a Haladásnak is. Régebben kijártam a meccsekre is, de mostanában kevesebb időm jut rá. Persze, ha a csapat ismét feljutna az NB I-be, akkor lehet, hogy más lenne a helyzet. Amúgy szerintem ennek a klubnak egyértelműen az élvonalban van a helye.
