Nagy József minden nap örömmel jön edzést tartani

Akadémiánk megalapítása, azaz 2007 óta a szakmai stáb tagja Nagy József. A Haladás VSE egykori válogatott labdarúgója mindig is arra vágyott, hogy gyerekeknek, fiataloknak adhassa át tudását, tapasztalatát.

 

Lehet, hogy furcsa, de én edzőként sohasem akartam felnőttek mellett dolgozni, pedig az évek során voltak ilyen irányú megkeresések. Aktív labdarúgó pályafutásom befejezését követően arra vágytam, hogy az utánpótlásban tevékenykedhessek. Én ezt szeretem, ebben lelem örömömet.

Mennyire fontos számodra, hogy a munkádat ne kötelező feladatnak tekintsd?

Most már lassan hatvan esztendős leszek, ami azt jelenti, hogy öt év múlva elérem a nyugdíjkorhatárt. Ám ettől függetlenül: amíg az egészségem engedi, és szükség van rám, addig az Illés Akadémián szeretnék dolgozni. Amíg minden nap szívesen jövök edzést tartani, addig nem tekintem munkának a tevékenységemet. Rengeteg ambíció van még bennem, szeretem azt az érzést, ami egy jó foglalkozás után a hatalmába kerít.

Ez a jó érzés az Akadémiánkon már több mint tíz éve keríthet a hatalmába, mivel egészen a 2007-es alapítás óta itt vagy. Hogyan emlékszel a kezdetekre?

Hát egészen más volt itt minden akkoriban. Enyhe túlzással élve egy gyümölcsös közepén gyakoroltunk. Ugyan csak két pályánk volt, de lelkesedéssel, a futball iránti alázattal pótoltuk az esetleges infrastrukturális hiányosságokat. Azóta rengeteget fejlődtünk és most is zajlik egy nagyon komoly beruházás. De akkor is jó volt itt dolgozni, és jelenleg is az.

A hosszú évek alatt voltak olyan tanítványok, akiket a kedvenceidnek tekintettél?

Én megpróbálok minden tanítványt azonos módon kezelni, de annak idején a Haladásból hoztam „magammal” a Kiskokót. Talán őt nevezném a kedvencnek, de csak azért, mert a komoly tehetsége mellett dolgozni is nagyon akart. Mindent megtett azért, hogy jó játékos legyen. Nem véletlen, hogy egészen a válogatottságig jutott. Utána jött Radó Andris, aki szintén óriási talentumot hordozott magában. Bízom abban, hogy hamarosan ő is magára húzhatja a felnőtt válogatott mezét.

A buszos utak mindig vidáman teltek. Főleg a győztes hazautak

Azt a mezt, amit annak idején a Haladás játékosaként te is viselhettél. Mennyire tudják a srácok azt, hogy az edzőjük egy olyan nemzeti csapat tagja volt, amely 1986 márciusában 3–0-ra verte a brazilokat 70 ezer néző előtt a Népstadionban?

A koronavírus-járvány miatti kijárási korlátozás alatt az egyik sportcsatorna többször is megismételte azt a bizonyos meccset. Én ugyan a keretben benne voltam, de sajnos pályára nem kerültem. Pedig a meccs elején Bognár Gyuri sérülésekor Mezey György engem is elküldött melegíteni. A szövetségi kapitány végül Burcsa Győző szerepeltetése mellett döntött, de így is óriási élmény volt az a meccs. A nyári, mexikói világbajnokság viszont már nem úgy sikerült, ahogy reméltük. De visszatérve az eredeti kérdésre: a srácok tudják, hogy válogatott játékos voltam, de a tiszteletüket nem a múltammal, hanem a munkámmal szeretném kivívni.

Ennek a bizonyos munkádnak, melyek az alaptézisei? Akár úgy is kérdezhetném, hogy mi az edzői hitvallásod?

Semmi különlegességet nem tudok mondani, mert én is úgy gondolom, hogy a tehetség önmagában nem elég. Csak alázattal és szorgalommal lehet jelentős sikereket elérni. Munka nélkül, akarat nélkül, nem megy a dolog. Ezt szeretném tudatosítani a növendékeinkben.